Reform és nyitás, konszenzus és decentralizáció. Megint egy érvelés, amelynek oly mértékben sikerül e fogalmakat a nem lelki és nem teológiai összefüggésrendszerből (hanem a szekuláris politikai kontextusból) levezetni és magyarázni, következésképpen elvetni vagy ártalmatlanítani, hogy már azt gondolhatnánk, minden rendben van a (Katolikus) Egyházzal. Nincs minden rendben.
Méghozzá teológiai értelemben nincs minden rendben: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Az átalakítás, megújulás vagy helyreállítás ősi keresztény igény és katolikus elv, nem kell azonnal lázas protestantizmust kiáltani. Egészen pontosan: a cikk szerzője által használt hagyomány fogalmába valójában ezek a legszorosabban és örök tüskeként beletartoznak.
Csak érintőlegesen utalva e hagyomány magvára, az evangéliumra: jó katolikusokként gyakran beszélünk Péter és utódai szolgálata kapcsán arról, hogy a hit erejére mint sziklára épül az Egyház: Mt 16,15-19. Isteni igazságokat és intézményeket védünk ezzel - helyesen. Csakhogy a történet folytatódik ugyanazzal a Péterrel és ugyanazzal a Jézussal: Mt 16,22-23. A hit hiánya (vagyis a pusztán emberi gondolkodásmód) az Egyház kapcsán nem csak elvtelen alkalmazkodást jelenthet, hanem (hogy nehéz dolgunk legyen :) távlatok nélküli őrködést, változás nélküli bénultságot is. Ha ezt elfelejtjük (ha úgy tetszik: kihúzzuk a tüskét), akkor hozzájutunk a jó öreg és kényelmes egyházképhez: tökéletes társaságban élünk...
Van ideje a centralizációnak és van ideje a decentralizációnak. Van ideje például a kötelező cölibátusnak és van ideje a választható cölibátusnak is. "A kötelező cölibátus eltörlése a paphiányt sem oldaná meg, hiszen más felekezetek is küzdenek a problémával." De, valószínűleg igen, ugyanis nem más keresztény felekezetek (sok-sok egyéb tényező alakította) helyzetét kell idecitálni, hanem a Katolikus Egyházon belül létező keleti katolikus rítus(ok) helyzetét: ezekben nincs paphiány. Persze, nem attól újulna meg az Egyház (abban, amiben szükséges), hogy több a papja, hanem - részben - attól, hogy másféle emberek jelentkeznének a szemináriumokba. Nem látom ugyanis, hogy a cölibátus kötelezettsége, mondjuk, kreatív (papi) kisebbséget hozna létre az Egyházban.
Nem vagyok az elvtelen, világhoz való alkalmazkodás mellett, nem tartom az Egyház céljának a népszerűséget és újszerűséget, nem gondolom, hogy az Egyháznak "demokratikusabban" kellene működnie stb. Csak azt is gondolom, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követően, a hetvenes években az inga kilengett az egyik oldalra, s most iszonyú erővel zúg az ellenkező felé. Részben természetes jelenség, minden zsinatot követi az értelmezés időszaka. Csak zavar, hogy elfelejtjük az értelmezés első fázisának igazságát: a keresztény hagyomány legitim része a kritika, a változtatás igénye. Amikor Róma ezt a tüskét kivetette, abból reformáció lett - új közösség, az Egyház megújítása helyett. Jézus sziklának és botránynak nevezi Pétert. A hite, s az abból szándékolt cselekvés a választóvonal. Örökké vizsgálni kell, mit jelent helyesen hinni és cselekedni. S azután, persze, bátran lépni és hirdetni.
