Habemus Christum

Szabadjon a címben jelzett megkülönböztetést egy másutt elhelyezett kommentem bővítésével kezdenem.

Szögezzük le, hogy ugyan bizonyára van más eredet-értelmezése is, ám Benedek pápa cípőjének piros színével valószínűleg a mártírok vérére kívánt utalni (összhangban a keresztény szimbolikával), vagyis arra, hogy az ő nyomukban jár, elvállalja sorsukat. A piros lábbelik azonban - hogy képzavarjak egy kicsit - más útra tértek. A piros cipőt ugyanis épp a katolikusok közül is nagyon kevesen fogták föl Benedek pápa alázatának, a vértanúkhoz (köztük elődeihez!) való kötődése jeleként. Épp ellenkezőleg, sokaknak a múltba révedő, intézménye egykori pompáját visszakívánó katolikus egyházfő jutott eszébe.

Magam úgy gondoltam, hogy a piros cipő és sok egyéb, nemcsak Rómában felelevenített jelkép (-es gesztus) egyfajta intellektuális - értelmiségi - teológiai kísérlet valamire, ami azonban elsősorban nem intellektuális természetű. Mondhatni, a piros cipő jelképe annak, hogy a szimbólumoknak élete van - vagyis fejlődni és hanyatlani is tudnak. Miként a pápai hármas korona esete is mutatja.

VI. Pált még megkoronázták vele, ám 1964-től sem ő, sem utódai nem használták, Benedek pápa pedig a címeréből is kivette. Ha most újra a római püspök fejére "helyeznénk", minek lenne a jele? Vajon annak, aminek egykor: a szuverenitásnak, a pápa (s vele az egyház) királyoktól és császároktól való (csak helyeselhető, de nem mindig megvalósult) függetlenségének? Nem, mert ami a koronás főket illeti: valódi birodalmat uraló császárok már nincsenek, a királyok legtöbbje pedig az alkotmányos keretek közt hozzá sem mer nyúlni az egyházhoz. Ma más(féle) hatalmak veszélyeztetik a keresztényeket és közösségeiket, s immár nem efféle ékszerrel kell jelezni az ellen- vagy különállásunkat. Vagyis anakronizmus lenne tiarát helyezni a pápára.

Azok számára, akik tisztelik Yves Congar nevét, e rövid sorozat címe (s tartalma) talán a tiszteletlenség érzését kelti. Azok számára viszont, akik ismerik is a 20. század kiemelkedő teológusának néhány alapgondolatát, talán ismerős lesz.

Szóval, érdekel bárkit is a pápa cipője? Mármint magán a pápán kívül?

Nos, igen. Ha a google keresőjében a "katolikus" és a "hagyomány" kifejezésekre együttesen keresünk (különösen, amennyiben a "hagyományos katolikus" összetételre), akkor előkelő helyen találunk olyan honlapokat, amelyek tartalmát egyfajta gyanakvás határozza meg szinte minden iránt, ami a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt fél évszázadban történt a Katolikus Egyházban. Közkeletű nevükön a tradicionalista katolikusok felfogásáról van szó. E körben az új pápa, Ferenc egyik fő hibája (hogy tompítsam kissé az eredeti kifejezéseket) például az, hogy nem viseli az elődjétől megszokott piros cipőket. Róma nemrég megválasztott püspöke más egyebet sem visel, amiért még a nem (annyira) tradicionalista körben is aggódnak. Mindezek nyomán nemcsak én jutottam arra, hogy a két pápa eltérő habitusának remek jelképei a finom piros és az elnyűtt fekete lábbelik (vö. a friss és nyomtatott Heti Válasz 22. oldalával).

Elhatároztam, hogy még mielőtt a Ferenc pápa (és öltözködése, gesztusai) iránti lelkesedés feledtetné Benedek gondolkodásmódját (és, ami nem ugyanaz: a tradicionalisták által rajongott egyes szokásait), felkutatok és röviden felvillantok olyan szempontokat, amelyek szerintem kulcsfontosságúak maradnak, s még korántsem gondoltuk őket végig. Hogy csak a tradicionalisták körei számára legfontosabb példát említsem: mit jelent a szent / szakrális iránti érzék? S mit a liturgia szépsége és épsége iránti érzékenység? Másképp szólva: vissza fog talán szorulni a latin nyelvű misét igénylő hívők száma? Táncot tanulnak majd a papjaik?

Akár Ferenc pápa spontán megnyilatkozásaihoz is sorolhatnánk azt a pillanatot, amikor vasárnap Róma új püspöke Walter Kasper bíboros könyvét hozta szóba - hacsak nem találkoztunk volna már néhány olyan, hasonlóan rögtönzött gesztusával, amikor más egyházi tekintélyekre (akkor: elődeire) utalva tudatosan irányt mutatott. Rögtönzésre megérett bölcsesség működik Ferencben. Ez az ember derűsen bátor és szuverén ahhoz, hogy hivatalával elnyert különleges tekintélyét megossza azokkal, akiket spirituális szempontból nagyra tart.

Vajon Kasper e könyvéről van szó? Még nem tudjuk. (Azóta kiderült: igen.) Ami bizonyos: Ferenc pápa - e minőségében rendkívül szokatlan módon - azt a német bíborost nevezi néven, akinek teológiai munkájára jó ideje méltatlanul kevés figyelem esik. Elhomályosította talán a pápává lett másik német teológus életműve? Vagy a közöttük kialakult egyháztani vita? (Összefoglaló magyarul itt található, a dokumentum utolsó cikkében.) Nem ez a fontos, hanem hogy Kasper köteteit valóban gazdagító olvasni.

Hadd' ajánljam a legutóbb magyarul megjelent könyvét, A hit szívverése címűt. Az interjúkötet segítségével bepillantást nyerhetünk az ökumenikus párbeszéd mellett lélekben, teológiájában (és korábban hivatala, a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács vezetőjeként döntéseiben is) mélyen elkötelezett egyházi vezető gondolkodásába.

Egy idézet, ízelítőül, a 180-181. oldalakról:

Az ökumenében tehát nem arról van szó, hogy a legnagyobb közös nevezőre korlátozódjunk. Egy ilyen folyamat valamennyi résztvevő számára elszegényedést jelentene. Zenei hasonlattal élve: az eredmény nem szimfónia, azaz összhangzás volna, hanem egyhangú dudaszó. (...) Az ökumenikus lelkület a katolikus lét lényegi, eloldhatatlan mozzanata. Azaz: minél katolikusabb, annál ökumenikusabb - de fordítva is igaz: minél ökumenikusabb, annál katolikusabb.

Ha az olvasót érdekli, hogy akkor mit is jelent az ökumené, milyen esélyei vannak, mit gondol a vitákban és döntésekben edzett teológus és bíboros a kereszténységet (nem pusztán konzervatívra és liberálisra) osztó mentalitásbeli, etikai és egyházpolitikai kérdésekről, akkor keresse a könyvét!

Reform és nyitás, konszenzus és decentralizáció. Megint egy érvelés, amelynek oly mértékben sikerül e fogalmakat a nem lelki és nem teológiai összefüggésrendszerből (hanem a szekuláris politikai kontextusból) levezetni és magyarázni, következésképpen elvetni vagy ártalmatlanítani, hogy már azt gondolhatnánk, minden rendben van a (Katolikus) Egyházzal. Nincs minden rendben.

Méghozzá teológiai értelemben nincs minden rendben: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Az átalakítás, megújulás vagy helyreállítás ősi keresztény igény és katolikus elv, nem kell azonnal lázas protestantizmust kiáltani. Egészen pontosan: a cikk szerzője által használt hagyomány fogalmába valójában ezek a legszorosabban és örök tüskeként beletartoznak.

Csak érintőlegesen utalva e hagyomány magvára, az evangéliumra: jó katolikusokként gyakran beszélünk Péter és utódai szolgálata kapcsán arról, hogy a hit erejére mint sziklára épül az Egyház: Mt 16,15-19. Isteni igazságokat és intézményeket védünk ezzel - helyesen. Csakhogy a történet folytatódik ugyanazzal a Péterrel és ugyanazzal a Jézussal: Mt 16,22-23. A hit hiánya (vagyis a pusztán emberi gondolkodásmód) az Egyház kapcsán nem csak elvtelen alkalmazkodást jelenthet, hanem (hogy nehéz dolgunk legyen :) távlatok nélküli őrködést, változás nélküli bénultságot is. Ha ezt elfelejtjük (ha úgy tetszik: kihúzzuk a tüskét), akkor hozzájutunk a jó öreg és kényelmes egyházképhez: tökéletes társaságban élünk...

Van ideje a centralizációnak és van ideje a decentralizációnak. Van ideje például a kötelező cölibátusnak és van ideje a választható cölibátusnak is. "A kötelező cölibátus eltörlése a paphiányt sem oldaná meg, hiszen más felekezetek is küzdenek a problémával." De, valószínűleg igen, ugyanis nem más keresztény felekezetek (sok-sok egyéb tényező alakította) helyzetét kell idecitálni, hanem a Katolikus Egyházon belül létező keleti katolikus rítus(ok) helyzetét: ezekben nincs paphiány. Persze, nem attól újulna meg az Egyház (abban, amiben szükséges), hogy több a papja, hanem - részben - attól, hogy másféle emberek jelentkeznének a szemináriumokba. Nem látom ugyanis, hogy a cölibátus kötelezettsége, mondjuk, kreatív (papi) kisebbséget hozna létre az Egyházban.

Nem vagyok az elvtelen, világhoz való alkalmazkodás mellett, nem tartom az Egyház céljának a népszerűséget és újszerűséget, nem gondolom, hogy az Egyháznak "demokratikusabban" kellene működnie stb. Csak azt is gondolom, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követően, a hetvenes években az inga kilengett az egyik oldalra, s most iszonyú erővel zúg az ellenkező felé. Részben természetes jelenség, minden zsinatot követi az értelmezés időszaka. Csak zavar, hogy elfelejtjük az értelmezés első fázisának igazságát: a keresztény hagyomány legitim része a kritika, a változtatás igénye. Amikor Róma ezt a tüskét kivetette, abból reformáció lett - új közösség, az Egyház megújítása helyett. Jézus sziklának és botránynak nevezi Pétert. A hite, s az abból szándékolt  cselekvés a választóvonal. Örökké vizsgálni kell, mit jelent helyesen hinni és cselekedni. S azután, persze, bátran lépni és hirdetni.

Néhány mondat Ferenc pápáról, jól értesült forrásból:

A liberálisnak, vagy progresszívnek nevezhető bíborosok, akik VI. Pál irányvonalát követik (vagy még liberálisabbak), 15-en vannak, így gyakorlatilag nincs esélyük, hogy érvényesítsék akaratukat. Vezető személyiségeik egyébként Godfried Danneels belga és Jorge Bergoglio argentin jezsuita bíboros. (innét)

S egy mértékadó forrásból:

Bergoglio konzervatív teológiai nézeteket vall, elutasítja az abortuszt, a fogamzásgátlást, az azonos neműek házasságát és az eutanáziát. Ugyanakkor küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett, ami különösen népszerűvé tette a válságok sújtotta Argentínában, együttérzést mutat az AIDS-betegekkel és megrótta azokat a papokat, akik nem voltak hajlandóak megkeresztelni a házasságon kívül született gyermekeket. (innét)

Akkor most gondolkodjunk egy kicsit.